25. Fejezet: Vége?

Amikor megjelentek a lépcsőn a szűk farmerbe bújtatott női lábak, a szívem a torkomban dobogott. Vajon végre kiderül, ki áll az utóbbi hónapok szörnyűségei mögött?  Felütötte fejét azonban a kíváncsiságnál egy erősebb érzés is: a félelem. Ha minden szenvedésünk okozója úgy dönt, hogy felfedi magát, akkor az csak egy dolgot jelenthet: hogy eljött a vég. Már senkinek sem fogjuk tudni elmondani, ki áll a dolgok mögött. Nem fogja hagyni, hogy megmeneküljünk. Liam mellettem reszketett Zayn karjaiban. Megszorítottam a hideg betonon heverő kezét, és tágranyílt szemekkel vártam. Néhány végtelennek tűnő másodperc múltán felbukkant előttünk egy barna, hullámos hajú lány. Fekete rúzst és szemfestéket viselt. Ajkai elégedett, gonosz mosolyra húzódtak, amikor megpillantott minket.

- Lorde?! - suttogtam hitetlenkedve. Hiszen nem is ismerjük egymást igazán. Néha összefutottunk vele a díjátadókon, de egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor komolyabban szót váltottunk volna.

- Miért? - hebegte Zayn.

- Nem vagytok olyan helyzetben, hogy kérdéseket tegyetek fel. - Lorde még mindig mosolygott, majd farzsebéből előrántott egy pisztolyt, és rám szegezte. - Itt az idő, hogy szebbé tegyem a világot. Nélkületek minden jobb lesz. Remélem ez kissé azért megnyugtat titeket.

Reménykedtem, hogy Harry megkapta a Liam által írt sms-t. Képtelen voltam beletörődni abba, hogy soha többé nem láthatom őt. Pedig a végtől csak egy töltény választott el.

Valaki nagy robajjal lerobogott a nyikorgó lépcsősoron, én pedig egy pillanatra naivan azt hittem, hogy megérkezett a felmentősereg. Csalódnom kellett: csupán az a fekete ruhás férfi tért vissza, aki bántalmazta Liamet. Egy másodperc alatt felmérte a helyzetet, amikor megállt Lorde mellett.

- Azt mondtad, a barnát nem bántod, mert az enyém! - fordult hozzá ingerülten.

- Sajnálom, de mindháromnak meg kell halnia.

A férfi ekkor váratlanul Lorde-ra vetette magát. Megragadta a karját, és a plafon felé rántotta. A pisztoly fülsértő hanggal elsült, mielőtt sikerült volna kicsavarnia a lány kezéből. Lorde megtántorodott, és egyensúlyát vesztve hanyatt vágódott.

- Te idióta! Add vissza a pisztolyt, vagy nyírd ki őket magad! - csattant fel, miközben ülő helyzetbe tornázta magát. Mielőtt feltápászkodhatott volna, a férfi üres tekintettel lenézett rá, és neki szegezte a kezében tartott fegyvert. A pisztoly újra elsült, ezúttal viszont nem tévesztett célt. Lorde a mellkasához kapott, elkerekedett szemmel a rá szegeződő fegyverre bámult, majd elterült a piszokban, mint egy marionett bábu, és nem mozdult többé.

Hát ilyen könnyedén vége lenne a hónapokon át tartó terrornak? Soha nem fogjuk megtudni, hogy Lorde miért kínzott minket? - futottak át a gondolatok a fejemben, miközben szorongva felpillantottam a fekete ruhás férfira. Azt hittem, ha a zaklatónk meghal, megkönnyebbülést érzek majd, de csupán üresség volt bennem és rettegés. Az előttem álló férfi kiszámíthatatlan volt. Hiszen gondolkodás nélkül golyót eresztett a saját főnökébe! Bele sem mertem gondolni, hogy ránk akkor milyen sors vár, bár a válasz mégis ott lebegett lelki szemeim előtt. Egyetlen szó volt, öt betű, de a súlya mintha tonnákat nyomott volna. Halál. Vagy talán még valami annál is szörnyűbb...

Arra eszméltem, hogy a ketrec rácsa kinyílik, majd megjelent előttem a fekete ruhás férfi arca. A tekintete kétség kívül Liamet kutatta, akit próbáltam saját testemmel eltakarni. Hallottam a hátam mögül rémült, erőtlen nyöszörgését.

- Hagyja békén! A rendőrség már úton van. Vége! Ha minket is megöl, a börtönben fog rohadni élete végéig - mondtam. Minden erőmet összeszedtem, hogy a hangom magabiztosnak tűnjön, de még így is remegett.

- Senki sem tudja, hogy itt vagytok - vigyorgott a férfi. Szemei tébolyultan csillogtak. Tudtam, hogy ameddig csak lehet, szóval kell tartanunk.

- Ebben nagyot téved, faszfej. - emelte fel a kezében tartott telefont Zayn. Eleresztett egy kárörvendő mosolyt, de az hamar fájdalmas vicsorrá torzult monoklis arcán.

A kapucnis férfi meglepetten mozdulatlanná dermedt. Mintha egy pillanatra félelmet láttam volna a tekintetében.

- Félre az útból! A barnát magammal viszem. Nem haltok meg, ha nem muszáj.

- Akkor inkább meghalok! - morogtam eltökélten, miközben a férfi egészen közelről a szívemhez szegezte a pisztolyát.

- Mit akar Liamtől? Miért kell éppen ő magának?! - csattant fel értetlenül Zayn, miközben mellém kúszott, hogy elállja a férfi útját. Közben a mellkasomra szegezett pisztolyra bámult. Hallottam, milyen feszülten veszi a levegőt.

- Mert ő az enyém. Benne lenni jobb volt, mint bármi más, amit eddig tapasztaltam. - A férfi arcán undorító mosoly terült szét, Zayn pedig kétségbeesetten felém fordította az arcát. - Ez meg miről beszél?! Mit nem mondasz el nekem?

A férfi megelőzött engem a válasszal.

- Magamévá tettem és senki nem fog megállítani abban, hogy újra megtegyem!

- Mi? Nem... Ne hazudgáljon itt! - ordított fel Zayn. - Niall, miért nem mondasz semmit?!

- Mert... - nagyot nyeltem. - Igazat mond. Be voltam zárva... Nem tudtam megakadályozni! - szavaim zokogásba torkolltak. A mellkasom vadul hullámzott. Éreztem a hozzá szegezett pisztoly csövét, amint a pólómon keresztül a bőrömbe vájt.

Ekkor lépések zajai ütötték meg a fülemet. Fentr érkeztek a gyárépületből. Először azt hittem, csak az elmém űz velem valamilyen piszkos játékot, de a kapucnis férfi leeresztette a mellkasomnak préselődő pisztolyt és szintén felkapta a fejét. Egy másodpercre sikerült megpillantanom szakállas arcát. Apró, mélyen ülő szemeiben riadalmat véltem látni. A következő pillanatban elfordult tőlem és sietve elindult. - Még találkozunk. Eljövök érte, bárhol is lesztek - hallottam fenyegető hangját, mielőtt négykézlábra ereszkedett és óvatosan kislisszolt a pince egyik falának aljában tátongó résen. Abban reménykedtem, hogy beszorul és elkaphatjuk, de épp, hogy sikerült átpréselnie magát, amikor Zayn félre lökött és kirontott a ketrecünk ajtaján, hogy utána vesse magát.

- Zayn, várj! Fegyvere van, ne menj utána! - kiáltottam kétségbeesetten, de Zayn felsőteste addigra már eltűnt a résben. Utáltam magam, amiért nem voltam elég bátor ahhoz, hogy én magam induljak a kapucnis után, közben pedig azért fohászkodtam, hogy Zayn ne érje őt utol. Nem tudnám elviselni, ha baja esne. Hátra pillantottam Liamre és még jobban összeszorult a gyomrom. Alig volt eszméleténél, ahogy hanyatt feküdt a piszkos padlón. A szemei csukva voltak, miközben mellkasa enyhén hullámzott vér-áztatta pólója alatt. Ekkor hallottam, hogy nyílik a pince ajtó. Közelebb kúsztam Liamhez és az ölembe vettem a fejét. Egyenruhás rendőrök siettek le a lépcsőn, kezükben felemelt pisztollyal. Miközben körülnéztek a pincében, az utolsó csepp erőm is magamra hagyott. Még egy utolsó pillanatra láttam, hogy forogni kezd körülöttem a pince, aztán minden elsötétült.

24. Fejezet: Tehetetlenül...

Amint ott ültem a ketrec rácsait szorongatva, még nem sejtettem, hogy életem legszörnyűbb élményét készülök átélni. Felkészültem a halálra. Biztos voltam benne, hogy innen már nincs kiút. Már csupán azért fohászkodtam, hogy essünk túl rajta minél gyorsabban. Legyen annyira fájdalommentes, amennyire csak lehet. Ha már meg kell halnunk, legalább ne szenvedéssel töltsük az utolsó néhány óránkat. Inkább legyen az az emlék előttem, hogy Liammel, az egyik legjobb barátommal mozizunk. Mozi... olyan távolinak tűnt! Olyan réginek... pedig csak az imént léptünk ki a pláza ajtaján. És mégis, mintha egy egész élet választana el attól az emléktől.

Aztán ott van Harry... már soha nem fogok beszélni vele? Sosem láthatom újra a két apró gödröcskét az arcán, miközben rám mosolyog? Nem fogom megtudni, minden rendben van-e köztünk, ahogy azt sem, szeret-e engem. Vajon őket is elkapják és bezárják? Rájuk is ez a sors vár? Talán valamilyen csoda folytán ennek az egésznek vége lesz, mielőtt bajuk esik. Talán elkapják a tettest. Talán nem kell másnak is meghalnia. És akkor Harry egyszer majd boldog lehet valaki másnak az oldalán. A gondolatra öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Nem lehet másé... velem kell lennie. Hiszen még épp, hogy csak elkezdődött. Annyi minden vár még ránk!

- Kérem, engedjen el minket... - könyörögtem rekedt, rimánkodó hangon.

Nem tudtam eldönteni, hogy a fekete kapucnis egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. Nem reagált rá. Mintha ott sem lettem volna.

Liam a fémasztalon fekve nyöszörgött. A vér már teljesen eláztatta mellkasán a pólóját. El fog vérezni, ha valaki nem látja el a sebét. Képtelen lennék végignézni valakinek a halálát. Főleg, ha az a valaki az egyik legfontosabb személy az életemben.

- Velem kezdje! Őt hagyja békén... itt vagyok én!

Szavaim ismét süket fülekre találtak.

A kapucnis férfi közelebb lépett Liamhez és leoldotta a szíjakat mindkét csuklójáról.

Talán mégis hallotta, amit mondtam? Elengedi és helyette engem szíjaz le? A gondolatra megkönnyebbültem, de közben hatalmába kerített a rettegés.

Elrablónk azonban nem engedte el Liamet. Két kézzel megragadta és a hasára fektette őt, aztán visszaszíjazta az asztalhoz.

- Mit akar velem csinálni? - nyöszörögte Liam arcát a fémasztal lapjához tapasztva.

Semmi válasz.

- Tarts ki, minden rendben lesz! - próbáltam megnyugtatni, de szavaim olyan hamisan csengtek, mint akkor, amikor azt hazudom a fodrászomnak, hogy tetszik a frizurám.

A következő pillanatban elfogott az émelygés. Már nem gondoltam senkire és semmire, még Harryre sem. Tudatom minden szegletét, elmém minden gondolatát betöltötte az elém táruló látvány. Rángatni kezdtem a ketrec ajtaját. Üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért. Rúgtam a ketrec oldalát, püföltem a rácsokat. De tehetetlen voltam. Ennél pedig nincsen szörnyűbb érzés, mikor egy szeretted bajban van.

A fekete ruhás Liamre mászott és csókolgatni kezdte a nyakát. Hallottam a belőle feltörő kélyes sóhajt, amikor magába szívta Liam hajának illatát. Ő pedig leszíjazva sírt, mert semmit sem tehetett. Ha nekem rossz, elképzelni sem tudom, ő min mehet keresztül...

Amikor arccal felém fordult és találkozott a tekintetünk, összeszorult a szívem.

Az őt simogató férfi azon ügyködött, hogy lefejtse Liamről a farmerját. Tudtam, hogy mi következik, de nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. Ennek nem lehetek szem-és fültanúja. Ezt senki sem érdemli. Ennél még a halál is jobb!

Felzokogtam. Könyörögtem. Üvöltöttem. Fenyegetőztem... de minden haszontalan volt.

Miután a kapucnis combközépig lerángatta Liamről a nadrágját, saját sliccéhez nyúlt és elővette férfiasságát.

Elfordultam és a tenyerembe zokogtam. Nem tudom megmenteni. Itt vagyok és mégsem tudok segíteni! Soha nem éreztem magam ennyire hasznavehetetlennek.

Liam sikolyához foghatót még sosem hallottam korábban. A fülemre tapasztottam a tenyerem. Képtelen voltam elviselni. Annyira átitta a fájdalom és az elkeseredettség. De hiába fogtam be a fülem. Még így is hallottam az üvöltését, ami egy idő után sírós nyöszörgéssé csendesedett.

Erőt kellett vennem magamon. Liamnek szüksége van rám. Nem fordulhatok el, miközben őt épp megerőszakolják.

Ömlöttek a könnyek a szememből, amikor felé fordultam. Sosem akartam így látni őt.

- Valaki segítsen... - mondta elhaló hangon, félig lehunyt szemekkel.

- Tarts ki, Liam... minden rendben lesz, ígérem...

A fekete ruhás férfi elnyújtott nyögést hallatott, teste mozdulatlanná meredt, Liam pedig eszméletét vesztve, behunyt szemekkel feküdt alatta. Elájult a fájdalomtól. Élettelennek tűnt, akár egy hulla. Örökké kísérteni fog ez a néhány órának tűnő perc. Meg akartam halni. Először éreztem azt, hogy már nem érdekel a menekvés. Felejteni akarok. Megszűnni létezni.

Nyikorogva kinyílt a pinceajtó és közeledő léptek zaja koppant a korhadt falépcsőn. Valaki megállt a lépcső aljában, de a ketrecből nem láttam, ki az.

- Te meg mi a faszt csinálsz?! - csattant egy szigorú, női hang. Nem az volt, amit korábban a telefonban hallottunk. Vagy csupán nem ismerem fel az imént ért sokkhatás miatt.

- Azt mondtad, ha segítek, ő az enyém lehet! - dörmögte a lépcső felé pillantva a kapucnis, miután lemászott az asztalról.

- A tiéd is, de előtte még dolgunk van. Zárd be a másikhoz és gyere! A többiek késnek. Nézz utána, hogy sikerült-e elkapniuk a másik hármat. Ma mindenképp véget kell érnie. Mozdulj!

A fekete ruhás felhúzta Liam nadrágját és kioldozta a szíjat elernyedt végtagjain. Könnyedén felkapta őt az asztalról és felém indult vele. Liam úgy lógott a karjában, mint egy rongybaba. A könnyek maszatos arcára száradtak. Soha senkit nem sajnáltam még annyira, mint őt ott és akkor.

- Menj hátrébb! - mordult rám a fogvatartónk. Nem tehettem mást, engedelmeskedtem. A ketrec túlsó végébe húzódtam és vártam, hogy kinyissa az ajtót. Ha megpróbálok kiszökni, lenne esélyem mindkettővel végezni? Valószínűleg a nő is ott állt még a lépcső aljában. Nem hallottam távozó lépteit. Elmenekülhetnék, de Liamet nem hagyhatom magára és fegyverem sincs. Ez a férfi pedig sokkal erősebb nálam.

A kapucnis kinyitotta a ketrec ajtaját és a betonra lökte Liamet. Felé kúsztam, hogy magam mellett tudjam. Most már soha nem hagyom, hogy bántsák. Innen még egyszer nem viszik ki, csak a holttestemen át.

A ketrec ajtaja visszazárult, a fekete ruhás pedig a lépcső felé csörtetett. Két pár láb távolodó lépteinek zaja csengett a fülemben, miközben az ülembe húztam Liam mozdulatlan testét és szorosan magamhoz öleltem őt. Kitapogattam a pulzusát. Életben volt. Úgy döntöttem, nem ébresztem fel. Hadd burkolózzon legalább egy rövid időre a kegyes öntudatlanságba. Óvatosan felhúztam rajta a farmert.

Néhány perc elteltével aztán magához tért. Hirtelen felült és rémülten körülnézett, aztán feje visszazuhant az ölembe, miután megbizonyosodott arról, hogy csak magunk vagyunk. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem akartam megtörni a csendet. Éreztem, hogy némán zokog. Simogatni kezdtem a karját, hogy megnyugtassam.

- Minden rendben lesz. Kijutunk innen - próbáltam biztatni. A történteket képtelen voltam felhozni. Türelmesen vártam, hogy ő kezdjen el beszélni, ha készen áll rá. Nem állt készen én pedig nem erőltettem. Finoman belekapaszkodott a pólómba, de arcát mindvégig az ellenkező irányba fordította. Gondosan ügyelt arra, hogy egyszer se találkozzon a tekintetünk.

Legalább egy fél óra telt el így, de egy teljes napnak tűnt. Aztán hallottam, hogy nyílik a pince ajtó. Liam összerezzent, felült és egészen a ketrec hátuljához préselődött. Védelmezőn elé ültem és lélegzetem visszafojtva vártam. Közben elhatároztam, hogy ha megint Liamet akarnák, foggal-körömmel harcolni fogok ellene. Még egyszer csak a holttestemen át bánthatják.

A maszkos férfi azonban nem volt egyedül. Karjánál fogva ráncigálta magával Zaynt, akinek monoklija láttán azonnal tudtam, hogy nem adta könnyen a bőrét. Görcsberándult a gyomrom. Már hármunkat sikerült elfogniuk. Csak abban reménykedtem, hogy legalább Harrynek és Louisnak sikerül elmenekülnie.

Ahogy elnéztem a kapucnis férfit, rájöttem, hogy nem az volt, aki fogjul ejtett engem és Liamet. Magasabb és vékonyabb volt annál. Valószínűleg az ő feladata volt az, hogy begyűjtse Zaynt. Hátrahőkőltem, amikor megláttam a pisztolyt a kezében. Gyors mozdulatokkal kinyitotta a ketrec ajtaját és belökte rajta a kifáradt, összevert Zaynt. Közben végig rám szegezte a fegyverét, úgyhogy esélyem sem volt szembeszállni vele.

- Kérlek, ne mondd el senkinek, ami történt - suttogta rimánkodva a fülembe Liam úgy, hogy csak én halljam. Némán bólintottam és közelebb csúsztam Zaynhez.

- Jól vagy, haver?

- Úgy nézek ki? - sóhajtott Zayn, és elkeseredve lehunyta szemeit. - Veletek minden okés?

- Hát... - Liamre pillantottam, aki könyörögve nézett rám, aztán folytattam: - Nem éppen. Liamet meg... kínozták.

Zayn fáradtságának már nyoma sem volt. A dühtől azonnal felélénkült és közelebb mászott Liamhez.

- Minden rendben lesz! Megígérem - mondta, aztán megölelte Liamet és engem is vállon veregetett. - Próbáltatok már kijutni innen?

- Megpróbáltam mindent, de hiába - csóváltam a fejem szomorúan.

Meglepődtem, mikor Zayn hamiskás vigyorral a szája sarkában felém fordult: 

- Elvették a telefonom, de arra nem számítottak, hogy az utóbbi időben történtek miatt mostanában mindig van nálam egy pót telefon pont ilyen esetekre - azzal előhúzott deszkás cipője szárából egy régi, kis méretű mobiltelefont, amit telefonáláson és üzenetküldésen kívül semmi másra nem lehetett használni.

Megkönnyebbülésemben szinte majdnem felnevettem. - Te egy zseni vagy! Szerinted van itt térerő?

- Meglátjuk. Hívom a zsarukat.

- Először írj Harryéknek, hogy nagyon vigyázzanak, mert a nyomukban vannak!

Zayn ügyetlenkedve megpróbált üzenetet írni, de elég lassan haladt. Nem volt hozzászokta a gombos telefonokhoz.

- Inkább hívd fel őket! - sürgettem és bizonyos időközönként a pincébe vezető lépcső felé tekintgettem attól rettegve, hogy egyszer csak megjelenik rajta egy feketébe öltözött alak.

A telefon kicsörgött, viszont alig értettük Harry hangját a vonal túlsó végéről. Hiába magyaráztunk neki, nem tudtuk kivenni a válaszait. A vonal túlságosan akadozott és recsegett.

Liam kivette Zayn kezéből a mobilt és megszakította a hívást.

- Majd én elküldöm az üzenetet és megírom, hogy küldjék ide a rendőrséget. Niall, te nagyjából tudod, hogy merre jöttünk, igaz?

- Igen - bólintottam. - A Trescott utca végén kell lefordulniuk. Onnan már biztosan megtalálnak, itt nem igazán vannak már épületek, leszámítva ezt.

Ezután nem maradt más hátra, mint az idegőrlő várakozás.

Liam a vállamra dőlt, de képtelen volt tartani magát. Hátrafordultam hozzá és rémülten a pólójára meredtem. Csatakos volt a vértől. A később történtek miatt teljesen megfeledkeztem a csavarhúzóról, amit az az őrült Liam vállába döfött.

- Jézus, el fog vérezni! Valamit csinálnunk kell! - mondtam kétségbeesetten, aztán nekidöntöttem Liamet a ketrec falának és levettem a pulcsim, hogy azzal kössem el a sebet.

- Liam, maradj ébren, oké?! Ne aludj el még egyszer... maradj velünk. Nemsokára kijutunk innen. Kérlek, tarts ki! - hadartam, miközben gyengéden pofozgatni kezdtem az arcát. Szemei azonban újra és újra lassan lecsukódtak. Képtelen volt huzamosabb ideig nyitva tartani őket.

- Kinyírom ezeket az elmebetegeket! - harsant fel idegesen Zayn a hátam mögött.

Ekkor megnyikordult a pince ajtaja. Léptek zaja koppant a régi, korhadt lépcsősoron, én pedig rettegtem, hogy mi fog következni...

23. Fezejet: Újra a pincében

Az égbolt már feketén sötétlett felettünk, amikor Liammel kiléptünk a mozi bejárati ajtaján és elindultunk a parkoló felé. Csendesen, gondolatainkba merülve lépkedtünk egymás mellett az aszfalton. Vajon tényleg az áll a dolgok mögött, akire gyanakodunk? Valóban az ő hangját hallottuk a telefonban?
Ha igen, akkor elképzelni sem tudtam, miért. Mi az, amiért annyira utál, hogy képes volt kitenni minket annak a sok borzalomnak az utóbbi időben?
A következő gondolatom Harry volt. Hiába hagytam neki több üzenetet is, egyetlen egyre sem válaszolt. Vajon jól van? Vagy szándékosan nem válaszol? Mardosott az aggodalom, hogy talán már nem akar engem... Nem tudom, hogyan bírnám elviselni ezt az egész borzalmat, ha ő nem lenne az enyém.
Elhatároztam, hogy amint lehet, találkozom vele kettesben és megbeszéljük a dolgokat. Először azonban be kellett számolnunk a többieknek újkeletű gyanusítottunkról. Mindketten a sötétbe borult utcát kémleltük, miközben a parkolóban álló kocsimhoz igyekeztünk. Feketébe öltözött, maszkos alakokat ugyan nem láttunk, de egy csapat rajongó sikoltozva megrohamozott minket, mielőtt még beszállhattunk volna. Alázatosan osztogatni kezdtük az autogramokat és modellt álltunk több tucat szelfihez, mielőtt elbúcsúztunk a rajongóktól és bepattantunk az autóba.
- Taposs a gázra, mielőtt megjelennek a paparazzik! - türelmetlenkedett Liam, miközben idegesen jobbra-balra forgatta a fejét.
Nem kellett kétszer mondania. Kikanyarodtam a parkolóból és kigurultunk az útra.
- Írok a többieknek - jelentette Liam és elővette telefonját. A következő pillanatban tanácstalan képpel felém fordult:
- Hol találkozzunk? Nálad nem vagyunk biztonságban, Harryéknél meg tűz volt.
Egy pillanatra eltűnődtem. Mindegy volt, hol találkozunk, mert sehol sem éreztem magam biztonságban.
- Legyen az a hotel, amiről a múltkor beszéltünk.
Liam pötyögni kezdett a telefonján, én pedig jobbra kanyarodtam a következő elágazásnál. Épp egy csendes, panelházakkal beépített környéken haladtunk át. Néhol láttam egy-két kutyáját sétáltató gazdit vagy csapatokba verődő fiatalokat alkohollal felpakolva. Vidáman nevettek és lóbálták kezükben az égő cigarettákat. Minden kép, ami a szemem elé került, túlságosan távolinak tűnt. Bárcsak nekem is az lenne a legnagyobb problémám, hogy milyen alkoholt igyak vagy merre keresgéljünk megfelelő helyszínt a lerészegedéshez. Sokszor hiányzott a normális, átlagos élet, de mégsem lettem volna képes elcserélni rá a sajátomat. Az X-faktor óta gyökerestül megváltozott minden és sosem lehetek elég hálás mindazért, amit a fiúkkal átéltem. Miközben az utat bámultam, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
Végül Liam nyöszörgésére tértem magamhoz. Falfehérre vált arccal meredtem a nyakához szorított késre, amit egy maszkot viselő alak markolt a hátsó ülésről.
- Mit akarsz? - kérdeztem teljes kétségbeesésemben szinte ordítva.
- Majd megtudod. Fordulj balra, ha nem akarod, hogy átvágjam ennek a balféknek a torkát! - utasított az álarcos mély, érces hangján. Fogalmam sem volt, ki lehet a maszk mögött. Miközben rémülten, verejtékező homlokkal engedelmeskedtem, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg csak egy újabb felbérelt fószerrel van dolgunk.
Végig követtem az utasításait. Nem beszéltem, nem kérdezősködtem, hiába kergették egymást a megválaszolatlan kérdések a fejemben. Túlságosan féltettem Liamet ahhoz, hogy megszólaljak. Lopva rápillantottam. Reszkető vállakkal meredt maga elé és mozdulni sem mert. Nem hibáztattam, hiszen egy hatalmas kést szegeztek a nyakához.
Időközben kiértünk a külvárosba. Egyre csak ritkultak az épületek. Épp egy elhagyatott, gazzal benőtt házhoz közeledtünk, amikor a maszkos férfi megszólalt:
- Megérkeztünk. Húzódj le! Egyetlen gyanús mozdulat, és beborítalak a kis pajtid vérével!
A bedeszkázott ablakok ijesztően meredtek a semmibe. A csendes, komor alkonyba vont ház úgy nézett ki, mintha egy horrorfilmből bukkant volna fel. Remegett minden végtagom, amikor kikapcsoltam a biztonságiövem és egy újabb parancsra kiszálltam az autóból.
Az álarcos kirángatta Liamet az anyósülésről és karjánál fogva rángatni kezdte a ház felé. A kést még mindig a nyakához tartotta. Mellettük lépkedtem és hiába töprengtem kínlódva, nem támadt egyetlen használható ötletem sem. Tudtam, hogy ha beérünk a házba, még kevesebb esélyünk lesz a szökésre.
Vajon hányan lehetnek odabent? Van ott egyáltalán valaki? Elfuthatnék, hogy segítséget hívjak, de akkor Liam biztosan meghal. Megpróbálhatnám leszerelni az álarcost, de a kése túlságosan közel volt Liamhez. Azonnal, gondolkodás nélkül megölné, ha akár egyetlen rossz mozdulatot tennék. Nem kockáztathatok - gondoltam elkeseredve.

A régi, kopottas festékkel bevont ajtó nyikorogva kinyílt. Mögötte sötétség, pókhálók és dohos szag várt ránk. A ház valószínűleg évtizedek óta üresen állt.

- Le a pincébe! És jól gondoljátok meg, mit csináltok!

A pince ajtajában állva a földbe gyökerezett a lábam. Túlságosan ismerős volt minden. A semmibe süllyedő lépcsősor, a félhomály, az enyészet bűze. Biztos voltam abban, hogy már jártam itt.

Az álarcos megbökött hátulról és intett, hogy igyekezzek. Erőt vettem magamon és lassan elindultam a lépcsőn. Hallottam, ahogy Liam a hátam mögött szipog, de nem mertem megfordulni. A lépcső aljánál aztán szétnéztem. A falon mindenféle, kínzásra alkalmas eszköz sorakozott, a sarokban pedig egy vasketrec állt. Nekem már volt részem a belsejébe kerülni. Itt raboskodtam néhány órát, amikor legutóbb idecsaltak és megkínoztak. A rosszullét környékezett. Soha nem akartam újra látni ezt a helyet. Képtelen voltam türtőztetni magam. A combomra támaszkodva lehajoltam és a koszos, patkánycsontvázakkal borított betonra hánytam.

- Befelé! - ordított rám az álarcos.

Szavait egy erős lökéssel nyomatékosította. Előrebuktam és a csontvázakra tenyereltem. Kapkodva feltápászkodtam és kétségbeesetten, rimánkodva a Liam nyakához szegezett késre meredtem.

- Könyörgöm, ne kelljen még egyszer bemennem oda!

- Három másodperc, és a barátod meghal, ha nem mozdulsz meg! - reccsent rám türelmetlenül a maszkos.

Kínlódva a könnyes szemű Liamre pillantottam, aztán megadtam magam és bemásztam a ketrec ajtaján. Az azonnal bezárult mögöttem. Ijedten bámultam ki a rácsok között.

- Azt hittem, Liam is jön velem!

- Vele kezdjük. Te vagy a fontosabb, te majd később kerülsz sorra. Majd a végén. Azt mondták, addig is elszórakozhatok ezzel a barnával. Azt az utasítást kaptam, hogy bármit csinálhatok vele, csak még ne öljem meg...

A fekete ruhás férfi ördögi kacajt hallatott. Hátraszegett fejjel nevetett, majd magához húzta a reszkető Liamet és hörögve a nyakához hajolt.

- Mindig is te voltál a kedvencem!

- Ne érjen hozzá! Engedje el! - üvöltöttem dühösen rángatva a ketrec rácsait.

- Különben mi lesz? - vihogott az álarcos, miközben finomnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal a pince közepén álló vasasztalhoz rángatta Liamet.

- Feküdj rá!

- Nem! - csattant fel tiltakozva Liam. Az ajtó felé rohant, de néhány lépés után már nyakon is csípte elrablónk. A hajánál fogva megragadta és a pince falához csapta őt. Liam eszméletlenül rogyott össze a fal tövében.

A fekete ruhás felnyalábolta őt és a vállára vette, hogy visszavigye az asztalhoz. Lefektette rá és odaszíjazta a kezeit és lábait is.

- Kérem, engedje el! Itt vagyok én, engem kínozzon meg! Őt hagyja békén... könyörgöm! - rimánkodtam arcomon végigcsorduló könnyekkel, de hiába.

Az elrablónk a falhoz lépett és némi mozdulatlan tanakodás után levett róla egy csavarhúzót.

- Mit akar azzal?

Nem érkezett válasz. Helyette a csavarhúzóval a kezében az asztal mellé lépett, aztán egy hirtelen, erőteljes mozdulattal Liam vállába döfte. Sajnos túlságosan későn kaptam el a fejem. Láttam, ahogy a fém egészen belefúródik Liam húsába, mire ő felpattanó szemekkel magához tér és felordít a fájdalomtól.

- Nyugi, lesz ez még rosszabb! - mondta elégedetten az álarcos.

Liam kétségbeesetten rángatta az őt fogva tartó szíjakat, eredménytelenül. Egy idő után feladta és fáradtan az asztal hideg fémlapjára hajtotta fejét. A csavarhúzó helyén tátongó sebből megállíthatatlanul buggyant elő a bíborszínű vér.

Hiába rángattam a rácsokat, hiába üvöltöttem, hiába rúgkapáltam, teljesen tehetetlen voltam. Mindketten itt fogunk meghalni.

22. Fejezet: A moziban

Egy hét telt el azóta, hogy Louis kórházba került, és én még mindig nem voltam képes másra gondolni. Láttam, hogy mennyire megviselték a történtek Harryt. Persze minket is, de őt sokkal inkább. Folyton csak az járt a fejemben, hogy mit érezhet Lou iránt. Tudom, mennyire szoros a barátságuk, de talán több is volt köztük? Vajon a Larry rajongóknak igazuk van? Tényleg... talán tényleg szerelmesek voltak egymásba, csak mi nem vettük észre, mert azt hittük az egész csak poénkodás? Hiszen most köztem és Harry közt is alakul valami, és a többieknek erről sincs semmi fogalma. Akkor annak idején ők is eltudták titkolni előlünk. És ha Harry még mindig Louist szereti, csak Elenour miatt próbál velem tovább lépni? Nem, erre gondolnom sem lenne szabad, hiszen Harryre ez egyáltalán nem volna jellemző, csóváltam meg a fejem. Hogy másra tereljem a gondolataim, úgy döntöttem felhívom Liamet, nincs-e kedve beülni velem a Nando's-ba. Amikor igent mondott, kicsit rögtön jobb lett a kedvem. Mire odaértem, ő már a bejárat előtt várt rám. Összeráncolt szemöldökkel nézett balra jobbra, de sejtettem, hogy nem engem keres ilyen idegesen a tekintetével. Attól félt, hogy valaki rá támad a nyílt utcán. Nem hibáztattam érte. Én is paráztam mindenhol. Mikor észrevett, elmosolyodott és sietve elindult felém.

- Örülök, hogy eljöttél - szóltam.

- Én is. Már nem lógunk annyit együtt, mint amennyit általában szoktunk.

- Nekem is hiányzik... - vallottam be és közben rájöttem, milyen kevés időt töltöttünk kettesben az utóbbi hetekben.

- Hát igen, mostanában mindig Harry-vel vagy - állapította meg Liam, mire elpirultam. Gyorsan elfordítottam a fejem és rávágtam:

- Te pedig a barátnőddel.

- Ez igaz - bólintott, miközben beléptünk a Nando's ajtaján.

Egymással szemben ültünk az egyik asztalnál, én pedig azon töprengtem milyen jó is lenne elmondani Liamnek, mi történik köztem és Harry között. Viszont nem voltam még felkészülve arra, hogy ezt bevalljam neki. Vajon valaha is készen állok majd rá? Egyszer muszáj lesz...

A KÓRHÁZBAN

Eközben Harry a kórházi szobában segített összepakolni Louisnak a cuccait, ugyanis ma hazaengedik.

- Azon gondolkodtam, hogy hová költözzünk? Jó lenne, ha most közelebb keresnénk lakást a többiekhez - mondta Harry. Louis egy ideig még táskája fölé hajolva matatott valamit, majd belátta, hogy nem tehet úgy tovább, mintha nem hallott volna semmit. Szembefordult Harryvel, de nem nézett a szemébe.

- Nem veszünk lakást sehol.

- Akkor béreljünk? - pislogott rá Harry.

Louis nagyot sóhajtott, majd végre Harry szemeibe nézett.

- Nem fogunk együtt lakni.

- Miről beszélsz? Mondtam már, hogy sajnálom, hogy nem voltam veled otthon aznap éjjel!

- Nem erről van szó. Összeköltözöm Elenourral - nyögte ki kelletlenül Louis. Harry szemei elkerekedtek. Először úgy tűnt fel sem fogja, amit hallott. Legalábbis nem akarta felfogni...

- De... De miért? - dadogta végül. Lou újra elfordult, mielőtt folytatta volna.

- Ő a barátnőm, nem? Úgy érzem eljutottunk odáig a kapcsolatunkban, hogy összeköltözzünk.

Harry akaratlanul is felnevetett.

- Milyen kapcsolatról beszélsz? Arról a viccről, ami köztetek van?! - csattant fel, mire Louis szomorú tekintettel meredt rá.

- Vicc? Hát te is kezded? Tőled pont nem erre számítottam... Tudod, pontosan ezért költözök össze vele. Unom már, hogy mindenki azzal támad, hogy a kapcsolatunk egy vicc. Unom már, hogy mindenki azon csámcsog, hogy arra használom Elenourt, hogy eltereljem a figyelmet arról, ami közted  és köztem van - mondta feldúltan Louis, mire Harry halkan feltette a kérdést.

- Miért, mi van köztünk?

- Barátság, amit sokan félreértenek! Nem tudok már úgy viselkedni veled, mint azelőtt... Ez a sok pletyka, találgatás... Nem vagyok képes továbbra is így élni.

- Szóval inkább úgy fogsz velem viselkedni, mint egy idegennel? Csak hogy elhallgattasd az embereket? Élheted az életed tagadásban, ameddig csak akarod, de így sosem leszel boldog! Mindketten tudjuk, miért nem lett soha több köztünk barátságnál! Azért, mert te féltél! Nem vagy képes felvállalni az érzéseid, még magadnak sem mered bevallani őket. Egy gyáva alak vagy - vetette oda Harry, mire Louis tett egy hirtelen lépést felé. Végül meggondolta magát és hátrahúzódott. Harry elkapta a karját és magához rántotta őt.

- Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy félsz attól, hogy mit szólnának az emberek, de nem mások elvárásai szerint kellene élned az életed! Soha nem leszel boldog!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz! Nem vagyok meleg, nem vagyok semmi sem... Nem vonzódom a fiúkhoz! - tiltakozott Louis, mire Harry elengedte a karját és eltolta őt magától.

- Gondolom akkor az sem fog zavarni, hogy együtt vagyok Niallel - mondta, majd felkapta az ágyról a kabátját és rá sem nézve Louisra kirohant a szobából.

Louis hosszú perceken keresztül állt mozdulatlanul az ágy mellett könnyes szemekkel arra a pontra meredve, ahol utoljára látta Harryt, mielőtt az eltűnt volna az ajtó mögött.

A NANDO'S-BAN

Liam és én nagyon jól éreztük magunkat. Órákon át viccelődtünk és nevetgéltünk, hosszú idő után először. Közben írtam egy üzenetet Harrynek, hogy mikor láthatom őt újra, de nem válaszolt... Reméltem, hogy jól van. Liam valószínűleg láthatta az arcomon, hogy elszontyolodtam, mert rögtön megkérdezte, mi a baj.

- Semmi, csak sokszor aggódom azon, hogy valakinek baja esik. Nem tudom, mikor lesz ennek az egésznek vége.

- Figyelj, menjünk el valahová iszogatni. Egy szórakozóhelyen kevesebb az esély arra, hogy ránk támadnak, mint otthon. Levezethetnénk a stresszt.

- Nem igazán van most buli hangulatom... - sóhajtottam.

- Akkor menjünk el moziba - javasolta Liam.

Láttam, mennyire próbálkozik, hogy elvonja a figyelmem a rossz dolgogról, és nem volt szívem újra nemet mondani.

Harry az utcákat járta zsebredugott kézzel, egyedül. A fényárban fürdő várost kémlelve töprengett a kórházban történteken, és szidta magát azért, ahogy Lou-val viselkedett.
De hát megérdemelte, hiszen csak az igazat mondtam - győzködte magát és próbálta elképzelni mi lesz ezekután. Vajon Louis hozzá fog még szólni valaha is? Mi lesz így a bandával? Folyamatosan feszültség lesz közöttük? Soha nem lesznek már olyan viszonyban, mint korábban. Ezt Louis még a veszekedés elején kijelentette. Hiszen nem is akarja már. Harryt dühítette, hogy a fiú képes mindent feladni mások véleménye miatt. Mindig is elítélte az ilyen felfogást. Az ember csak saját magának kell, hogy megfeleljen. Senki más elvárásai nem számítanak, főleg nem idegeneké.

A MOZIBAN

Liammel a moziban ültünk és popcorn tömtünk magunkba, amitől olyan szomjas lettem, hogy a sok folyadéknak köszönhetően egy idő után már kénytelen voltam kimenni a mosdóba.

Halkan kiosontam a vetítő teremből és a vécé felé vettem az irányt. Kellett egy kis idő, hogy a szemem hozzászokjon a folyosó fényéhez a sötét terem után. Bezártam magam mögött a mosdó ajtaját, ami teljesen üres volt. Az egyik piszoárhoz léptem és már épp elkezdtem volna intézni a dolgomat, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Már bántam, hogy nem az egyik fülkébe mentem be. Az érkező beállt a mellettem lévő piszoárhoz és akaratlanul is ránéztem. Azonnal elállt a lélegzetem. Fekete cipő, fekete ruha, elfedett arc, kapucni. A félelemtől tágra nyílt szemekkel sarkon fordultam és rohanni kezdtem a mosdó ajtaja felé, de ő elkapta hátulról a pulcsimat és visszarántott. Megcsúsztam és hátraestem, hanyatt vágódtam a padlón. Ott állt felém tornyosulva, mint egy ormótlan halálosztó és hiába próbáltam felállni, mindannyiszor visszanyomott lábával a földre.

- Mit akarsz? Miért csinálod ezt velünk? - kérdeztem elkeseredve, zilált hangon. Nem válaszolt. Lehajolt és a pulcsimnál fogva felállított, hogy aztán teljes erőből neki lökjön a mosdó csempézett falának. Felszisszentem a fájdalomtól, de tudtam, gyorsnak kell lennem. Mielőtt a keze újra elért volna, gyorsan beoldalaztam a hozzám legközelebbi fülkébe és magamra zártam az ajtaját. Reszkető kézzel elővettem a telefonom és tárcsáztam a rendőrséget. Szándékosan hangosan beszéltem, hogy a kapucnis alak is hallja, hogy a rendőrséget hívtam. Abbahagyta a fülke ajtajának rángatását és egy pillanatra azt hittem, elmegy. Ekkor viszont neki vetette magát az ajtónak és hangos robajjal rámtörte. Ismét egymással szemben álltunk. Belemarkolt a hajamba és húzni kezdett a föld felé. Ordítottam a fájdalomtól. A vécékagyló felé hajoltatott és minden erőmet összeszedve próbáltam megakadályozni, hogy belenyomja a fejem. Ekkor hirtelen abbamaradt az erős nyomás. Elengedte a hajam én pedig botladozva felálltam és szembefordultam vele. Egyik kezével a nyakához nyúlt, amiből vér szivárgott ott, ahol egy toll állt ki belőle. Széles válla mögött megpillantottam Liamet. A kapucnis kirántotta a tollat a nyakából, aminek következtében mégjobban ömleni kezdett belőle a vér. Liamet félrelökve fogta magát és kirohant a mosdóból, mielőtt a rendőrség megérkezett volna.

- Jól vagy? - lépett közelebb hozzám Liam.

- Igen. Köszönöm! Ha nem segítesz, nem is tudom mi lett volna... Nagyon bátor voltál! - hálálkodtam, majd megöleltük egymást.

- Hé, Niall... Nézd, mi van a vécé mellett a földön! - mondta Liam és arra a pontra mutatott, ahol egy telefon hevert.

- Biztos kiesett a zsebéből! - találgattam és izgatottan lehajoltam, hogy felvegyem.

- Várj, ruhával fogd meg! A rendőrség hátha talál majd rajta valamilyen ujjlenyomatot! - szólt Liam. Miután ráhúztam a kezemre a pulcsim ujját, felvettem vele a telefont és Liammel fölé hajoltunk. Talán most végre találunk valami nyomot. Beléptem a híváslistába, amiben csak egyetlen szám szerepelt.

- Hívjuk fel! - suttogta izgatottan Liam én pedig benyomtam a hívás gombot.

Néhány csörgés után bele is szólt valaki.

- Remélem azért hívsz, hogy elmondd, kinyírtad az egyiket - mondta egy női hang, ami félelmetesen ismerős volt számomra...

Ránéztem Liamre, aki döbbent arccal nézett vissza rám.

21. Fejezet: Majd legközelebb!

Álmatlanul feküdtem az ágyamban. Harry nem jött el, nekem pedig folyton az az üzenet járt a fejemben. Mikor lesz már vége? Szorongva forgolódtam és hallgattam az esetleges zajokat, hogy vajon mikor reccsen meg az egyik lépcsőfok, vagy mikor nyílik az egyik ajtó a földszinten. Bebújtam nyakig a takaró alá, mintha az képes lenne megvédeni minden rossztól. Beakartam kapcsolni a tévét, hogy focit nézzek, vagy meséket, de nem mertem. Féltem, hogy akkor nem hallanám, ha valaki bent lenne a házban. Az éjjeli szekrényen heverő telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az üzeneteim. Csalódottság járt át, mivel Harry még mindig nem írt nekem. Mi van, ha baja esett?
Írok neki egy újabb üzenetet, gondoltam. Miután ezzel megvoltam, mozdulatlanul fekve vártam a választ, az viszont csak nem akart megérkezni. Ekkor összerezzentem, mert neszelést hallottam a földszintről. Ajtó nyílt ki, majd csukódott be, aztán megnyikordult az egyik lépcsőfok. Most mit csináljak? Teljesen bepánikoltam. Jobb ötlet híján halkan kibújtam a takaró alól és bemásztam az ágy alá. Épp, hogy behúztam a lábam, már nyílt is lassan a szobám ajtaja és megjelent mögötte két láb. Még levegőt sem mertem venni, nehogy meghallja. Felkapcsolta a villanyt és a szoba sárgás fénybe borult. Úgyis megtalál, innen nincs menekvés - ilyen, és ehhez hasonló sötét gondolatok táplálták az egyre növekvő szorongásomat. Láttam, ahogy a két láb egyre közelebb kerül az ágyhoz, a cipők harminc centire voltak az arcomtól. Próbáltam leküzdeni a reszketést, ami lassan, de biztosan úrrá lett a testemen. Ezek a cipők annyira ismerősek... A betolakodó ledobta őket a lábáról és leült az ágyra. Ennek következtében a matrac középen besüppedt, nekem pedig még jobban össze kellett húznom magam, hogy elférjek alatta. Miért ült le az ágyamra? Talán azt várja, hogy bejövök majd az ajtón és akkor lecsap rám? Ha így lenne, biztos elbújt volna és úgy várna rám lesben állva. Bekapcsolta a tévét, én pedig a csendet hirtelen megtörő zajtól annyira megijedtem, hogy bevertem a fejem a deszkákba. A következő pillanatban egy arc jelent meg velem szemben, fejjel lefelé nézett rám, göndör haja a szőnyegre hullott.

- Te meg mit keresel az ágy alatt? - pillantott rám Harry.

Behunytam a szemem és fellélegeztem. Harry arca eltűnt, én pedig kimásztam az ágy alól. Ő ott ült rajta, és a kedvenc párnámat szorongatta.

- A frászt hoztad rám! Majd' kiugrott a szívem a helyéről, azt hittem, valaki megint betört, hogy megöljön! - replikáztam, mire olyan arccal nézett rám, amilyennel az aranyos kisgyerekekre szokás.

- Ne haragudj rám! Megakartalak lepni... - mondta bocsánatkérő hangon.

Én még mindig csak álltam az ágy mellett felháborodva.

- Az üzenetekre bezzeg nem válaszoltál! Nagyon sokáig vártalak... Nem is aludtam.

- Miért nem? - nézett rám tűnődve.

- Mert féltem... - csúszott ki a számon, de aztán meg is bántam, hogy ezt mondtam. Most biztos azt gondolja, hogy félős kisfiú vagyok...

Megfogta a karomat és finoman közelebb húzott magához, aztán átkarolta a derekam és megölelt. Arcát a hasamhoz nyomta, mintha egy párnán feküdne, csak épp függőleges testhelyzetben.

- Ezt most miért...? - dadogtam elpirulva, majd finoman a hajára tettem a kezem.

Nem szólt egy szót sem, csak lassan az ágyra húzott, és mikor már ott ültem mellette, rám emelte tekintetét.

- Olyan aranyos vagy. Annyira... örülök, hogy ilyen vagy. Nagyon tetszik.

- Ne hazudj, olyan vagyok mint egy lúzer - habogtam, miközben a fejembe tódult a vér. Arra gondoltam, hogy biztos úgy nézek ki, mint egy rák.

- Lúzer te sosem leszel - mondta és megfogta a kezem.

Minden félelmem, az összes aggodalmam egyik pillanatról a másikra foszlott semmivé, mert ő ott volt velem. Bármilyen helyzetben is voltunk, bármennyire is kilátástalannak tűnt ez a véget nem érő hajsza a gonosszal, ott és akkor, egymással szemben az ágyon ülve úgy éreztem, minden rendben van. Biztonságban vagyok. Pillangók csapkodják szárnyaikat vidáman itt bent, a pocimban. Erősebben, mint egy pizza gondolatára szokták. Ez más volt. Úgy éreztem, hogy az egész belsőm megtelik, megtöltődik teljesen akár egy lufi, de levegő helyett melegséggel, hálával, boldogsággal... és szerelemmel? Ilyen lenne hát az az érzés, melyről már oly' sokat hallottam, de még soha nem tapasztaltam úgy igazából? Hirtelen és gondolkodás nélkül megöleltem, miközben az ágyon térdeltem, szorosan öleltem magamhoz és hagytam, hogy magával ragadjon ez a felemelő, semmihez sem fogható érzés.

- Niall... - suttogta, de nem szólt többet.

Hosszú percek teltek így el, némán ölelkezve. 

Összebújva aludtunk el.

- Égve hagyjam az éjjeli lámpát? - kérdezte Harry, mikor már a takaró alatt feküdtünk.

- Nem kell. Nem félek, mert itt vagy velem...

Reggel én voltam az, aki tovább aludt. Mindig én vagyok az, na meg Zayn, aki még nálam is tovább szokott aludni. Harry általában korán kel. Mikor kinyitottam a szemem, már nem feküdt mellettem. Egy percig azt hittem, az egészet csak álmodtam... de aztán belépett az ajtón tálcával a kezében és lerakta az ágyam mellé.

- Jó reggelt - köszöntött fülig erő mosollyal az arcán.

Felültem az ágyban és vigyorogva a tálcára néztem.

- WOW, ez az enyém? De édes vagy! Neked is jó reggelt! - mondtam jókedvűen. Nagyon jól esett, hogy ágyba hozta nekem a reggelit. Mindig is erre vágytam, és még sosem volt benne részem.

Egymás szájába rakosgattuk a falatokat és nevettünk, amikor egy-egy ilyen falat célt tévesztett. 

Miután megreggeliztünk, elindultam letusolni. Bevallom nagy volt a kísértés arra, hogy Harryt is magammal hívjam a fürdőbe, de úgy éreztem, arra még nem állok készen, hogy együtt zuhanyozzunk. Láttuk már mind az öten meztelenül egymást, de ez egy teljesen más szituáció. Semmit nem akartam elkapkodni.

Épp a hajamat szárítottam, amikor Harry bekopogott.

- Gyere be - mondtam.

Miután becsukta a fürdő ajtaját maga mögött, leült a kád szélére és rám nézett.

- Tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy te is kaptál-e ilyen SMS-t - szólt, és a kezembe nyomta a mobilját.

- Én is kaptam - mondtam rosszkedvűen.

- Gyorsan írok a többieknek, hogy jól vannak-e.

Fújtam még egy kis hajlakkot a hajamra, aztán leültem Harry mellé a kád szélére.

- Már megakartam kérdezni, hogy milyen érzés, hogy meg... szóval hogy megöltél egy embert? - néztem rá komolyan.

- Rossz belegondolni, hogy elvettem valakinek az életet, mert úgy érzem ehhez egy embernek sincs joga. Senki sem rendelkezhet a másik élete felett, egyikünk sem Isten... de az az ember gonosz volt és vagy ő öl meg minket ott a szigeten, vagy mi őt. Nem hagyhattam, hogy bántson téged, már emelte a kését... Megölt volna! Azt pedig nem bírtam volna elviselni. Nem éltem volna túl.

Átkaroltam őt és a szemébe fúrtam a tekintetem.

- Ne marcangold magad emiatt! Neki egy percig sem lett volna bűntudata, ha megöl minket. Nem egyszer majdnem sikerült is neki! Megakarta fojtani Zaynt, leszúrt téged és letépte a körmeimet... Az egy elmebeteg volt - mondtam, de titokban magamat okoltam az egészért. Harrynek azért kellett ölnie, hogy én életben maradjak. Amit egyszerre tartottam morbid módon romantikusnak és borzasztónak is. Mintha Harry olvasott volna a gondolataimban.

- Te se emészd magad. Választani kellett, hogy vagy te, vagy ő. Persze, hogy nem hagytam, hogy te halj meg! De nem bántam meg, mert azt sosem tudnám megbocsájtani magamnak, ha végignézném egy olyan ember halálát, aki fontos nekem.

Valaki csengetett.

- Ki az? - kérdeztem óvatosságból, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

- Én vagyok az, Liam!

Beengedtem, aztán vissza zártam az ajtót.

Köszönésképp megveregettük egymás vállát, majd elindultunk a konyhába, ahol Harry a kávéfőzővel babrált.

- Szia Harry! Nem is tudtam, hogy te is itt vagy - lelkesült fel Liam.

- Itt aludtam - mosolygott Harry, majd hozzátette: - Te is kaptál SMS-t?

- Igen... Már írtam Zaynnek és Louisnak is, hogy jól vannak-e.

- Én is. Zayn írta, hogy minden rendben van, Perrievel van a családjánál, de Louis még mindig nem válaszolt...

- Nekem se.

- Azt hittem, csak azért nem válaszol, mert még mindig haragszik rám.

Ekkor megcsörrent Harry mobilja és sietve felvette.

A menedzserünk volt az. Görcsbe rándult a gyomrom, miközben Harry arcát néztem. 

- Azonnal indulunk - mondta feldúlt hangon.

Miután letette a telefont, felénk fordult.

- Mi történt? Ugye nem...? - faggattam.

- Az éjszaka tűz volt a lakásunkon - felelte. Úgy tűnt, még fel sem fogta a telefonban hallottakat.

- És Louis? Otthon volt? Mi van vele? Harry, mondd már!

Előre féltem a válaszától.

- Igen, otthon volt... Most a kórházban van. Füstmérgezést kapott.

- Akkor induljunk! - sürgettem, és sietve belebújtam a cipőmbe.

Egész úton nyomott hangulat uralkodott az autóban. Én vezettem, de végig remegett a kezem és nagyon nehéz volt koncentrálnom, nehogy balesetet okozzak.

- Ugye fel fog épülni? - kérdezte reménykedve a hátsó ülésről Liam. Harryre néztem, aki szótlanul ült mellettem és kibámult az ablakon.

Louis családja már a kórteremben volt. A kistestvérei rögtön odarohantak hozzánk és megöleltek minket, amikor beléptünk az ajtón. Louis az ágyban feküdt és arcmaszkon keresztül kapta a friss oxigént. Bűntudat égetett belülről, amikor arra gondoltam, hogy amíg mi Harryvel békésen aludtunk, Louis az égő lakásból próbált kijutni és nem volt ott egyikünk sem, hogy segítsen neki. Teljesen egyedül volt. Könnyek szöktek a szemembe és kirohantam a folyosóra. Néhány másodperc múlva Zayn is befutott.

- Hé, Niall! Mi a baj? - kérdezte aggódva, amikor oda ért hozzám.

Megcsóváltam a fejem és megöleltem, képtelen voltam megszólalni. A hátamra tette a kezét és próbált megnyugtatni.

- Hogy van Louis? Mi történt?

- Leégett a lakásuk... Füstmérgezést kapott - mondtam, miután sikerült rávennem magam arra, hogy megszólaljak.

Zaynnel az oldalamon visszamentem a kórterembe, ahol Harry és Liam Louis anyukájával beszélgettek.

- Azt mondták az orvosok, hogy hajnalban történt. Miután behozták a kórházba, értesítettek telefonon. Azt mondták szerencse, hogy az egyik szomszéd azonnal kihívta a tűzoltókat és a mentőket, amikor meglátta a tüzet. Aztán... - itt egy kisebb szünetet tartott, mert könnyek kezdtek potyogni a szeméből -, a fiamnak valahogy sikerült kijutnia az égő lakásból, de szinte azonnal eszméletét vesztette. Istenem, bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem jut ki! Bent égett volna és nem láthattam volna soha többet! - azzal hangos zokogásban tört ki.

Liam vigasztalón átkarolta a vállát, én pedig szóltam Harrynek, hogy jöjjön ki velem és Louis kisebb testvéreivel a folyosóra. Nem akartam hogy lássák az anyukájukat ilyen állapotban.

- Mi van Louval? Ugye jól van? - kérdezte az egyikük, Phoebe, mikor már a folyosón ültünk.

- Igen, minden rendben lesz. Ne aggódjatok! - nyugtatta Harry őt és ikertestvérét, Daisyt. Láttam rajta, hogy mennyire gyötri a bűntudat, amiért ő nem volt ott az éjjel, hogy segítsen Louisnak, és ettől nagyon elszomorodtam.

Ekkor lépett ki a kórterem ajtaján Liam és Zayn.

- Mi az, srácok? - fordultam feléjük, miközben a kis Phoebe a térdemen ült.

- Szerintem hagyjuk, hogy először Louis családja legyen bent. Nem lehetünk bent ennyien egyszerre a kórteremben - mondta Liam.

Visszakísértem az ikreket az anyukájukhoz, aztán a srácokkal kint maradtunk a folyosón.

- Nagy szerencséje van Louisnak, hogy nem lett komolyabb baja. Csoda, hogy nem égett meg - szólt Zayn.

- Ilyenre még csak ne is gondoljunk - mondtam.

- Az egész az én hibám. Ha otthon maradtam volna este, akkor lehet, hogy Lou most nem feküdne itt. Lehet, hogy hamarabb észrevettem volna a tüzet és még hamarabb sikerült volna neki is kimenekülnie... - ostorozta magát Harry.

- Ne hibáztasd magad. Ezt senki nem láthatta előre - mondta Liam fejcsóválva.

Egyszerre csörrent meg mind a négy telefon. Mindannyian elővettük a sajátunkat, hogy megnézzük. Az új üzenet cseppet sem javított a közérzetünkön.

"Nem halt meg senki? Pedig annyira igyekeztem! Na mindegy, majd legközelebb!"

20. Fejezet: Hogyan tovább?

Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. A szívem még mindig többszörös sebességgel vert a megszokottnál. Csak is arra tudtam gondolni, ami ott történt azok között a magasra nyúló fák között... Arra, ahogy csókolt, ahogy érintett, ahogy ölelt... Így felidézve az az érzés olyannak tűnt, mintha nem is e-világi lett volna. Legalább is én még soha nem éreztem ehhez foghatót korábban. Órákon át néztem, ahogy Harry mellettem alszik. Álmában is a kezem fogta, nekem pedig jól esett csak feküdni ott és bámulni őt, miközben ő gondolatban ki tudja, hol járt. Talán álmában ő is felidézi a csókunkat? Átéli újra azt a pillanatot? Hanyatt feküdtem, de nem engedtem el a kezét. Az ezer csillaggal borított égboltra emeltem a tekintetem és eltűnődtem azon, mi lesz ezek után. Mit akarhat tőlem? Vajon szeretné-e, hogy járjunk, vagy fiúval ilyesmit azért már nem tud elképzelni? Lehet, hogy korábban már volt együtt más sráccal is? És ha igen, ő jobban csókolt nálam? Őt is úgy ölelte, ahogy engem? Hirtelen azon kaptam magam, hogy féltékenyen elképzelem, ahogy Harry megcsókol egy másik fiút, és belesajdult a szívem. De hiszen még csak nem is járunk, ráztam meg a fejem. Mi van velem? Az egyik legjobb barátom megcsókolt, nem olyan nagy dolog!
De, még szép, hogy az... Kit próbálok áltatni? Ez az egy csók számomra hatalmasabb volt az egész eddigi silány szerelmi életemnél. És bár magamnak is nehéz volt ezt bevallanom, de többre vágytam. Azt akartam, hogy legyen még száz és száz ilyen csókunk. Hogy éjszakákon át beszélgessünk, egymást ölelve aludjunk el, mellette ébredjek minden reggel. Már fájt... ezekre a gondolatokra egyszerűen a szívem olyan erővel kezdte püfölni a bordáimat, hogy már szó szerint fájt. Ez most mit jelent? Azt, hogy meleg lennék? De ha az lennék, nem vágytam volna olyan áhítattal Demi csókjaira, na meg arra, hogy észrevegyen. De hiszen soha nem volt jele annak, hogy a fiúkhoz is vonzódnék... Na jó, hiszen a pénztárcámban Justin Bieberről hordok egy képet magammal. Viszont ez más, ő az egyik példaképem... de akkor Demiről miért nincs kép a tárcámban? Vagy bármelyik más lányról? Talán azért nem vettem észre eddig, hogy a fiúkhoz is vonzódom, mert egyszerűen nem akartam észrevenni. Nem volt eddig még egy olyan srác sem, aki iránt éreztem volna ahhoz hasonlót, amit ebben a pillanatban Harry iránt érzek. Talán mindkét nemhez vonzódom?
Harry hogy tud ilyen nyugodtan aludni? Talán ő nem is érzi azt, amit én? Lehet, hogy neki csak egy egyszerű csók volt a sok közül... Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam ott fekve a végtelen ég alatt.

Ekkor Harry arcát pillantottam meg magam előtt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy felkelt. A szeme ugyanúgy ragyogott, mint az égen a csillagok. Álmosan mosolygott rám, én pedig teljesen belefeledkeztem a látványba.

- Te miért nem alszol? - kérdezte suttogva, hogy a többieket ne ébressze fel.

- Nem tudtam aludni - feleltem tömören.

Nem is sejtette, hogy órákon át csak is ő volt az, aki kitöltötte minden gondolatom.

- És miért nem tudtál?

- Mert... gondolkodtam.

- Min?

- Semmin.

- Jaj, ne csináld már! Mondd el!

- Azon, ami ma történt - mondtam végül lámpalázasan, hiszen azóta egyetlen szót sem beszéltünk a történtekről.

- Ja, szerintem is ügyes volt Liam. Nem gondoltam volna, hogy sikerül halat fognia! - vigyorgott Harry. Kezdett felhúzni ez az egész.

- Na jó, most már elég ebből! Ne játszd a hülyét... kérlek!

- Csak vicceltem, ne haragudj - mondta, és közelebb hajolt. - Tudom, hogy a csókra gondolsz. Én sem tudok semmi másra gondolni. Niall... talán még sosem éreztem ilyet azelőtt senkivel sem. Pedig te is tudod, hogy nem egy kapcsolatom volt, de végül mindegyik befuccsolt.

- Nekem sem volt ilyen... soha - suttogtam, de közben majd' elállt a lélegzetem, mert ahogy Harry közelebb hajolt, egyre inkább egymáshoz ért a testünk.

- Akarom. Újra. És tudom, hogy te is akarod - jelentette ki határozottan, és a szemeimbe bámult.

- Akkor... akkor mégis mi a fenére vársz még?!

Egyre közeledtek egymáshoz az ajkaink, én pedig annyira vágytam rá, hogy már azelőtt éreztem csókja ízét, mielőtt összeértek volna.

Hallottam a közeli óceán csendes, nyugodt hullámzását, magunkon éreztem a hold sápadt fényét. Kezemmel a homokba markoltam, az pedig kihullott az ujjaim közül. Olyan volt ez a pillanat, mint amilyenről legszebb álmaimban fantáziáltam. Egyszerűen tökéletes. Finoman csókolt, lassan, érzékien, romantikusan. Úgy, hogy minden porcikámat bizsergés járta át tőle. Mindjárt a Mennyben leszek... meghalok, mert ezt a földöntúli érzést emberi lény képtelen elviselni. Vagy már most a Mennyországban vagyok? Számomra olyan, mintha ott lennék. Átöleltem és szorosan magamhoz húztam őt. Próbáltam belesűríteni ebbe az ölelésbe mindazt, amit éreztem, ő pedig viszonozta.

Reggel így, egymást ölelve ébredtünk fel. A napfény atsütött még a szemhéjaimon is. Kinyitottam a szemem és az ő arca volt az első, amit megpillantottam. Ő is éppen ébredezett.

- Jó reggelt! - mondtam mosolyogva, a szemeibe nézve.

- Ennél jobb nem is lehetne, hiszen itt fekszel a karjaimban - mondta, én pedig teljesen elpirultam. Ekkor jutottak eszembe a többiek, akik valószínűleg már mindannyian ébren vannak. Sietve felültem és körülnéztem, de szerencsére egyikük sem figyelt ránk. Liam és Zayn az óceánban fürödtek, Lou pedig nem volt sehol. Már épp aggódni kezdtem, amikor végre előkerült a fák közül.

- Hol voltál?

- Dobtam egy sárgát - felelte, aztán levette a pólóját és sántítva elindult az óceán felé.

- Menjünk mi is? - fordultam Harry felé, aki bólintott és felém nyújtotta a kezét.

- De előtte gyorsan adj egy puszit, amíg nem figyelnek - mondta.

Elmosolyodtam és eleget tettem a kérésének, aztán mindketten elindultunk, hogy a hullámok közé vessük magunkat.

Később Liam kitalálta, hogy gyújtsunk minél nagyobb tüzet, hogy ha egy repülő erre járna, észre vegyék a füstöt a magasból. Így is tettünk, de nem sok esélyt láttam arra, hogy valaki ránk találjon.

A szigeten töltött ötödik napon aztán úgy tűnt, mégis van remény. Mint kiderült, nem repülő formájában. Liam és Zayn épp azon mesterkedtek, hogy halat fogjanak. Előző nap semmi élelmet nem sikerült találnunk, így egész nap nem ettünk. Ez pedig mindannyiunkat nagyon zaklatottá tett. Mondanom sem kell, hogy a legjobban engem.

- Éhen halok, nem bírom már ezt! - mordultam fel kétségbeesetten, miközben a parton álltam és figyeltem, mit csinál Liam és Zayn.

- Akkor talán próbálj te is kaját szerezni, ne csak siránkozz! Te eszel a legtöbbet - pirított rám Louis, aki az egyik fáról szedett apró és ízetlen bogyókat tisztította meg.

- Hé, hagyd már békén! Mi minden nap a fák között bóklásztunk, hogy találjunk valami ehetőt - fordult Louishoz Harry, mielőtt megszólalhattam volna. Nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem. Eszembe jutottak azok a bóklászások, melyek alkalmával mindig elcsattant egy-egy titkos csók a fák rejtekében. Lou bűntudatos képpel rám nézett.

- Ne haragudj, Niall! Csak már teljesen kikészültem. Haza szeretnék menni, jól akarok lakni és látni akarom a barátnőmet. A puha ágyamban akarok aludni - mondta szomorúan.

- Semmi baj, én is így vagyok vele. Leszámítva a barátnős részt, mert nekem az nincs.

- Addig is itt van neked Harry - mosolygott Louis.

- Ezt meg hogy... hogy érted? - dadogtam elvörösödve.

- Láttam, hogy öleltétek egymást alvás közben. Valamennyire pótolja a kapcsolat hiányát, gondolom - vonta meg a vállát.

- Tudod, az legalább valódi ölelés volt - mondta nyugodtnak szánt hangon Harry, mire Louis szemöldöke eltűnt a haja alatt.

- Ezzel mi a francra céloztál?! - csattant fel.

- Arra, amire az összes rajongód. Hogy a kapcsolatod Eleanorral kamu.

- Fiúk, fejezzétek be! Semmi szükség arra, hogy bántsátok egymást! - álltam közéjük, mert úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban egymásnak ugorhatnak. Ekkor pillantottam meg az óceánon egy fehér pöttyöt, ami úgy tűnt, egyre nagyobbá válik.

- Oda nézzétek! - kiáltottam, és a pötty felé mutattam.

- Az egy hajó! Értitek? Egy hajó! - élénkült fel Liam.

- A tűz! Csináljunk még nagyobb tüzet, hogy biztosan észrevegyenek minket! - javasolta Zayn, majd megfogta a ruháinkat és gondolkodás nékül a tűzre dobta őket.

- Hé! - reccsent rá Harry.

- Mi van? Megakarsz menekülni, vagy itt akarod hordani ezeket a ruhákat, amiket rajtunk kívül senki sem lát rajtad? - méltatlankodott Zayn, mikor megakadt a szemem a lábánál lévő táskán, amiben a saját ruháit tartotta.

- Akkor azt sem bánod, ha ezeket is rá dobom! Tudod, csak hogy biztosra menjünk - mondtam és egy gyors mozdulattal elhúztam a lába mellől az utazótáskát, aztán rálöktem a tűzre.

- Ne! Benne volt a kedvenc ülepes gatyám is! - sajnálkozott.

- És akkor még te beszélsz Harrynek? Ha a mi ruháink égnek, akkor a te ruháid is - kacsintottam rá.

Egyre közeledett a hajó, mi pedig egyre izgatottabbak lettünk. Végül már elérte a partot. Egy hatalmas óceánjáró volt az. Leeresztettek egy csónakot az oldalán, majd felhúzták, miután bele ültünk.

- Úristen, hiszen ez a One Direction! - sikoltott fel egy lány a fedélzeten, mire a barátnői is sikongatni kezdtek és felénk rohantak, miközben egy kedves arcú férfi kisegített minket a csónakból.

- Köszönjük! Az életüket mentették meg! - hálálkodtunk, miközben mindannyian kezetfogtunk megmentőinkkel.

- Hogy kerültetek ide? - kérdezte egy másik férfi, aki valószínűleg a hajó kapitánya volt.

- Lezuhant a repülőnk - mesélte Liam, majd a kapitány szólt az egyik emberének, hogy vezessen minket egy üres kabinba, hogy megfürödhessünk, ehessünk és pihenhessünk. A hajó Amerikából Angliába tartott. A kabinba lépve kellemes csalódás ért. A lakosztály nagyon komfortos volt. Zayn és Louis azon vitatkozott, melyikük foglalja el elsőként a fürdőt. Liam ledobta magát az egyik ágyra és felsóhajtott.

- Azt hittem, már sosem fogok rendes ágyban feküdni! - mondta.

Bár jól éreztem magam az úton és az emberek is mind nagyon kedvesek voltak, hatalmas megkönnyebbülés volt végre szárazföldre lépni, amikor a hajó kikötött. Alig voltam képes felfogni, hogy sikerült megmenekülnünk és hazajutnunk.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

A szobámban ültem és az ágyon heverve néztem a Jóbarátokat. Furcsa volt újra a lakásomban lenni. Miután leszálltunk a hajóról, úgy döntöttem itt az ideje, hogy visszaköltözzek a saját lakásomba. Nem akartam továbbra is Harry és Louis nyakán élni. Mióta Harry lelőtte a szigeten a maszkos férfit, nem kaptunk újabb fenyegető üzeneteket és nem támadt ránk senki. Egyébként sem bírtam már tovább azt a nyomott légkört, ami Harryéknél uralkodott. A szigeten lezajlott szóváltásuk óta ugyanis ő és Louis egymáshoz sem szóltak. Lou még mindig haragudott Harryre, akit viszont hiába kérleltem, túl büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen tőle.

Pittyegett a telefonom. Érte nyúltam és a kijelzőre bámultam. Furcsa volt újra használni, a szigeten ugyanis már első nap lemerült, és utána felé sem néztem. Egy üzenetem erzékett. Csak egy szó állt benne, még is nagyot dobbant tőle a szívem. "Hiányzol" - írta Harry. Elmosolyodtam és sietve visszaírtam, hogy ő is nekem. Egy másodperc múlva már jött is a válasz:

"Akarod, hogy átmenjek később?" 

Még szép, hogy akarom! - gondoltam, és gyorsan visszaírtam, majd kimásztam az ágyból, hogy kimenjek a konyhába valami nasiért. Több napon át tartó nasi nélkülözést kellett ugyanis bepótolnom. Mire visszaértem a szobámba kezemben egy nagy zacskó keksszel, már láttam is, hogy új üzenetem érkezett. Izgatottan leültem, hogy elolvassam. Ám az üzenet nem Harrytől jött, hanem egy privát számról. Csak három szó állt benne, mégis sikerült elérnie, hogy még a vér is megfagyjon az ereimben:

"Még nincs vége."

19. Fejezet: A tökéletes pillanat

Mind az öten ott álltunk a holttest fedetlen arca fölött. Egyikünk sem tudta, mit szóljon. Nem is tudom, mit reméltünk? Hogy egy ismerős arcot takar a maszk? Hogy végre rá jövünk ki volt az, aki holtan akart látni minket, és akkor megértjük, miért történt ez az egész? Hiszen így visszagondolva nem is ismerünk olyan embert, akiről eltudnánk képzelni, hogy megakar ölni minket. Egy nálunk körülbelül tíz évvel idősebb, kemény vonásokat viselő, borostás arc tárult a szemünk elé, amit életünkben nem láttunk még azelőtt.

- Nektek ismerős? - fordultam a többiekhez, mire mind a fejüket rázták.

- Pazar. Sosem fogjuk megtudni, ki ez az ember és miért akart kinyírni minket - sóhajtottam csalódottan.

- Miután megszöktél tőlük, azt mondtad, hogy volt ott egy nő is és úgy tűnt, hogy ő irányítja ezt az embert... talán őt csak felbérelte, hogy elvégezze a piszkos munkát - mondta Liam szemöldökét ráncolva.

- Hát soha nem lesz vége ennek? - bosszankodott Louis.

Zayn lehajolt a holttest mellé és átvizsgálta a zsebeit.

- Találtál valamit? - kérdeztem kíváncsian fölé hajolva, de mikor felállt, csak a fejét rázta.

- Semmit. A telefonját eltalálta az egyik golyó a belső zsebében. - tartotta fel a lyukas telefont.

- Tedd el, ha kijutunk innen átadjuk a rendőrségnek, talán ők hozzá tudnak majd férni valamilyen adathoz belőle - javasolta Harry.

- Neked egyébként mióta van fegyvered? - fordult felé Liam.

- Hogy az... Azután szereztem, miután kiengedtek a kórházból. Nem akartam egyikőtöket se megijeszteni, ezért nem szóltam róla. Gondoltam muszáj bebiztosítanunk magunkat, ha megint ránk támad.

- Szerintem szedjük össze a cuccainkat és menjünk innen. Valahogy ki kell jutnunk erről a szigetről, különben itt fogunk megrohadni - mondta Zayn.

Miután összepakoltunk, elindultunk a magasra nőtt fák között az óceán partjára. A fák közül kilépve megpillantottuk a horizonton felkelő napot. Fénye ezernyi csillag módjára verődött vissza a határtalannak tűnő víz felszínéről. Amint ott álltam táskával a kezemben és mozdulatlanul bámultam a gyönyörű jelenséget, Harry mellém lépett és észrevétlenül megfogta a másik kezemet. Oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek. Ő nem a felkelő napot bámulta, hanem engem, de olyan átható tekintettel, hogy még a gyomrom is görcsbe rándult tőle.

- Srácok, szerintem ma aludjunk itt a parton, olyan nyugtató ez a látvány - szólt Louis, a többiek pedig egyetértésüket bizonygatva bólogattak.

- Viszont kellene valami kaja - jelentette ki Liam, mire Zayn ledobta pólóját és kifeküdt a homokban.

- Bocsi srácok, de én most napozni fogok - mondta.

- Még csak most kelt fel a nap - nevettem, mire mosolyogva megrándította a vállát.

- Van időnk.

- Majd én és Niall elmegyünk keresni valami ehetőt - szólt sietve Harry, mire ránéztem.

- Igen?

- Ja, vagy nincs kedved? - fúrta arcomba a tekintetét.

- De, persze - bólintottam végül, aztán elindultunk a homokban.

- Ne menjetek túl messzire - javasolta Louis.

Mikor már a fák között lépkedtünk ehető gyümölcsök után kutatva, megbotlottam egy kőben és már felkészültem arra, hogy orra esek. Végül nem így történt, ugyanis Harry az utolsó pillanatban elkapott a kapucnimnál fogva. Szörnyen cikisnek éreztem a jelenetet. Felegyenesedve aztán megigazítottam magamon a pulcsit és Harryre néztem készen arra, hogy kiröhög, mint ahogy ilyen helyzetekben szokott. Harry viszont ezúttal nem nevetett.

- Jól vagy? - kérdezte törődő hangon.

Sietve bólintottam. Tudván, hogy még mindig engem néz, elkezdtem a földet bámulni.

- Csak nem találtál valami ehetőt? - kíváncsiskodott és ő is arra a pontra bámult, amelyikre én.

- Mi? Ja, nem... 

- Pedig azért téged hoztalak magammal, mert azt hittem kiszagolod majd a gyümölcsöket - szólt csalódottan Harry.

"Fogd be" pillantással válaszoltam neki, mire felnevetett.

- Csak vicceltem... azért veled akartam jönni, hogy egy kicsit kettesben tudjunk lenni - vallotta be.

Nem értettem mi történik. Hiszen csak barátok vagyunk. Nagyon, nagyon jó barátok. Vagy tévedek? Visszagondoltam a kapcsolatunkra, arra az időszakra, amikor az X-Faktor idején Harry először utazott el hozzánk Írországba, és ott töltöttük a hétvégét. Számomra is nagyon furcsa volt akkor ez az egész dolog. Hiszen soha nem vittem haza barátnőket, és ha voltak is nálunk lányok, ők csak a barátaim voltak és mindig kint lógtam velük, felültünk a falra és bohóckodtunk, de amikor Harry jött el hozzánk, vele egy ágyban aludtunk, ölelkeztünk... Ezekre az emlékekre olyan gyorsan kezdett verni a szívem, hogy attól féltem, Harry is meghallja dobbanását.

- Amikor veled vagyok, olyan kényelmesen érzem magam a saját bőrömben, és ilyenkor semmi sem tud zavarni. Ezért szeretnék mindig veled lenni... - mondta csendesen, de érthetően.
Nem tudtam hirtelen, hogy mit feleljek erre. Mi ez az egész? Mi folyik itt? Mi történik bennem, legbelül? Miért van az, hogy legszívesebben szorosan magamhoz ölelném és megcsókolnám őt? Várjunk csak... Megcsókolnám?! Talán elment az eszem, amikor bezártak abba a ketrecbe?

A gondolataimból végül puha, meleg tenyér érintése zökkentett ki. Finoman az arcomhoz simult.

Féltem attól, hogy mi fog következni. Féltem attól, hogy megcsókol. De leginkább attól féltem, hogy ha megcsókol, akkor nem fogom elfordítani az arcomat. Nem tudnám, képtelen lennék...

- Nekem ez nem megy - nyögtem ki végül hangosan az utolsó mondatomat, mire ő mélyen a szemembe nézett. Közben a nap már elérte a fák lombjait, úgy sütött át az ágaik között, mint ahogy a homok hullik át a szita rácsain.

- Mi az, ami nem megy? - kérdezte búsan Harry olyan arccal, mint egy szomorú kiskutya. Remegni kezdett a térdem, miközben egyre közeledett felém, én pedig neki hátráltam az egyik fának.

- Nem... Nem tudom, mi ez az egész - böktem ki végül dadogva.

- Én sem tudom... de itt az a lényeg, hogy hogy esik ez neked. Zavar? - kérdezte, miközben a szívemre tette a kezét, ami már úgy püfölte a bordáimat, hogy úgy tűnt menten kitörik börtönéből.

- Az enyém is így ver - szólt. - Nézd meg. - megfogta a kezem és rátette a mellkasára. Nem hazudott. Eleresztettem egy ideges kis nevetést, ő pedig finoman a számra nyomta mutatóujját.

- Engedd, hogy magamhoz öleljelek. Nem kérek semmi mást, bár ezer vágy kergeti egymást a fejemben. Csak had öleljelek meg! Amikor a karjaimban vagy, mindig úgy érzem, hogy semmi sem árthat nekem, nem bánthat semmi és senki sem, mert mi megóvnánk egymást mindentől. Akár a világ is megszűnhetne körülöttem létezni, én akkor is csak ölelnélek tovább és tudnám, hogy minden rendben lesz. 

- Harry... - szóltam rekedt hangon, de több szót képtelen voltam kipréselni magamból. Csak néztem őt könnyes szemekkel, és olyan volt, mintha tükörbe néznek. Az én könnyeim akár lehettek volna azok a könnyek is, melyek kicsordultak az ő szemeiből és végig folytak az arcán, hogy aztán meghaljanak az ajkain.

- Nekem még soha senki nem mondott ehhez hasonlókat... - szipogtam.

- Na, gyere ide! - mondta és magához húzott. Sokszor ölelkeztünk már, de még sosem éreztem közben azt, amit ennél az ölelésnél. Senkinél sem éreztem még ilyet. Olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem összeroppannak a csontjaim, de egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy rá szóljak emiatt. Jól esett. Megnyugtatott. Biztonságot nyújtott. Reményeket táplált bennem. Úgy éreztem, ahogy Harry leírta a saját érzéseit. Abban a pillanatban nem létezett senki és semmi más, csak mi ketten. Mint mindig, amikor megölelek valakit, most is a nyakába fúrtam arcomat, éreztem azt a kellemes illatát, ami egyszerre volt férfias és édes. 

Hosszú perceken keresztül álltunk így a fák között csendesen, egymást ölelve, míg végül Harry elcsukló hangon így szólt:

- Ugye bármi történjék is, nem fog megváltozni soha az, ami köztünk van? Nem fogsz eltávolodni tőlem, nem fogsz engem kerülni?

- Mi történhetne, amitől mindez megváltozna? - néztem rá értetlenül, miután elengedtük egymást. Láttam, hogyan vívódik legbelül, hogy mit tegyen, vagy épp mit válaszoljon a kérdésemre, de végül csak egyetlen szót bökött ki:

- Ez... - és egy pillanat múlva már össze is értek ajkaink, összeforrtak egy csókban, amilyenben előtte még sohasem volt részem. Ez nem holmi szájrapuszi-szerű csók volt, mint legutóbb részegen. Mintha elmosódott volna körülöttem a világ, mintha rajtunk kívül minden megszűnt volna létezni. Szürreális érzés, amiről azt hittem, nem is létezhet. Nem gondolkodtam, nem aggódtam, nem féltem semmitől. Csak teljesen átadtam magam a jelennek, ennek a hihetetlen pillanatnak, ami szebb volt, mint amilyennek a legmerészebb álmaimban megálmodtam. Még szorosabban magamhoz öleltem, mintha ezzel sikerülne elérnem, hogy az idő megszűnjön, hogy ne legyen vége soha. Beletúrtam göndör fürtjeibe, ő pedig az én borzos hajamba, és beleremegett az egész testem. A nap már magasan járt, fényében megcsillantak arcunkon a könnycseppek, felszárította őket a kellemes szellő, ami úgy simogatta arcomat, akár egy rég látott kedves ismerős.
Harry végigsimított a hátamon, aztán egy pillanatra elváltak egymástól ajkaink. Egymásra mosolyogtunk boldogan, határtalanul, minden bánatot feledésbe vetve. Majd újra megcsókolt. Mi van, ha nem csinálom jól? Ha nem élvezi úgy, mint én? Hirtelen esetlennek éreztem magam.

- Mi a baj? - pillantott rám aggódva.

- Semmi, csak azon járt az eszem, hogy mi van, ha rosszul csókolok? - ahogy kimondtam, azonnal meg is bántam. Milyen hülyén is hangzik ez? Te jó isten...

Szégyellősen ránéztem, ő pedig átkarolt és a fülembe súgta:

- Senki sem csókolt még így, ahogy most te. Ne aggódj semmin sem, hiszen olyan tökéletes minden!

Éreztem a nyakamon a lélegzetét és most én voltam az, aki visszacsókolt. Félretettem minden kérdésem, minden félelmem, minden bizonytalanságom és ellenérvem. Csak is annak az érzésnek szenteltem minden figyelmem, ami akkor és ott átjárta az egész lényem.

Hallottuk, hogy valaki a közelben lépked. Sietve elengedtük egymást és úgy tettünk, mintha gyümölcsöket keresnénk. Néhány másodperc múlva megjelent a fák között Liam.

- Srácok, találtatok valamit? - kérdezte.

- Nem - feleltük kórusban.

- Mi van veletek? Ott van a hátatok mögött egy bokor, és tele van bogyókkal - értetlenkedett.

- Ó, hát én azt hittem, hogy azokat nem lehet megenni - hazudta Harry, de az igazság az volt, hogy észre sem vettük a bogyókat.

- Muszáj kockáztatnunk, különben éhen halunk.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy én jól fogok lakni pár babszem méretű bogyóval? - kérdeztem felháborodva.

- Te még ennyit sem találtál, úgyhogy ne válogass! Én már fogtam két halat is - mondta nem kis büszkeséggel Liam.

- Tényleg? Hogyan? - csodálkoztam.

- Hát, a maradék chipsedet használtam csalinak.

- Micsoda? Elfogyott a chipsem?

- Most akarsz enni, vagy sem?! - csattant fel türelmét vesztve Liam, majd mindhárman visszaindultunk a partra.

18. Fejezet: Hasonló érzések

- Itt van... - szóltam rekedt hangon. Teljesen lesújtva éreztem magam. Hát már soha sem fogunk megszabadulni attól az elmebetegtől? Meddig fog kísérteni még ez a rémálom?

- De hogy jutott fel a gépre? És hol van most? Egyesével le fog minket vadászni, ezért ölte meg a pilótát, ezért akarta hogy egy lakatlan szigeten zuhanjunk le! Itt nincs hova menekülnünk... - mondta elkeseredetten Liam.

Még mindig a gép roncsai mellett álltunk és próbáltuk kitalálni, hogyan tovább. Itt senki sem fog megtalálni minket, nincs remény...

- Nektek működik a telefonotok? - kérdezte Zayn a sajátját nyomogatva.

Mind a négyen a fejünket ráztuk.

- Kibaszottul csodás! Itt fogunk mind meghalni - háborgott Louis.

Teljesen tehetetlennek éreztük magunkat. Hirtelen azt sem tudtuk, mit csináljunk. Végül abban egyeztünk meg, hogy először is keresünk egy búvóhelyet, ahol átmenetileg meghúzhatjuk magunkat. Ugyanis ha továbbra is itt állunk a repülő maradványai mellett, bármelyik pillanatban ránk támadhat a kapucni és maszk mögé rejtett arcú férfi. Összeszedtük a repülő roncsai közül az épségben maradt ruhákat és az útra bepakolt kajákat, aztán elindultunk a magasba nyúló fák között. Én Harryt támogattam menet közben, Liam pedig Lounak segített. Bő húsz perces kóborlás után megálltunk, hogy a lesérült srácok megpihenhessenek és kitaláljuk, hogy merre tovább. Addig is egy kisebb facsoport rejtekében húzódtunk meg. Lepakoltuk a cuccainkat és leterítettük a földre a repülőről magunkkal cipelt takarókat.

- Mi van, ha az az őrült most is kilesett minket és tudja, hol vagyunk? - nyugtalankodott Louis.

- Nem tudunk mit csinálni. Hova bújhatnánk? - szólt tanácstalansággal a hangjában Liam.

Ezután egy bő órán keresztül csak ültünk csendben és mindenki a gondolataiba merült. Azon töprengtem, mi lesz ha elfogy a magunkkal hozott kaja. Az éhenhalás gondolata sem tűnt derűlátóbbnak a meggyilkolásnál. Ekkor Harry hirtelen hanyatt dőlt az ölemben.

- Ne haragudj, de nem bírtam már tovább ülni. Fáj a sebem... - szabadkozott.

- Semmi baj, pihenj csak - mondtam és közben teljesen megfeledkeztem magamról. Belesimítottam Harry hajába aztán sietve elhúztam a kezem, miután észbe kaptam. Gyorsan felnéztem a többiekre. Zayn még mindig a telefonját bűvölte, Liam a távolba révedve figyelte, hogy mikor tűnik fel a kapucnis férfi. Louis engem nézett azzal a furcsa tekintettel, amit nem tudtam hova tenni. Egy pillanatig azt hittem, nekem esik. Vagy csupán a képzeletem játszott velem? Éreztem az ölemben fekvő Harry egyenletes, lelassult légzését. Azt hiszem, sikerült kicsit megnyugodnia. Ránéztem és viszonozta a pillantásom azokkal a nagy, csillogó szemeivel. Rám mosolygott én pedig zavartan visszamosolyogtam.

- Tudjátok, ha választani lehetett volna, hogy kikkel zuhanjak le egy lakatlan szigeten, én titeket választottalak volna - szólt Liam.

Zayn szomorúan lehajtotta a fejét.

- Mi a baj? - néztem rá aggódva. Némán megcsóválta a fejét, majd végül kibökte.

- Mi van, ha örökre itt ragadunk? Soha nem fogom már látni Perriet? Én azt nem bírom ki... már most eszméletlenül hiányzik - mondta elcsukló hangon.

- Hé, kijutunk innen. Muszáj, különben ha nem lesz kaja Niall megőrül, és akkor már előle is menekülhetünk... - viccelődött Harry.

- Vagy megeszlek téged és akkor a többieknek nem kell félniük... amíg újra meg nem éhezem - feleltem.

- Srácok, akkor lesz körülbelül húsz perc előnyötök - nevetett Harry.

- Na jó, elég ebből! Inkább együnk valamit aztán találjuk ki, hogy hol fogunk aludni! Itt nem maradhatunk éjszakára. A végén még megölnek minket álmunkban - mondtam és magam elé húztam az egyik táskát, amiből chipset meg szendvicseket vettem elő. Miután ettünk, összepakoltunk és tovább indultunk. Már kezdett esteledni. További fél óra séta után találtunk egy hasadást az egyik barlang falán. Bemásztunk mind az öten és miután jobb híján megfelelőnek találtuk a helyet, leterítettük a takarókat. A szigeten hét ágra sütött a nap, de a barlangban egyre hűvösebb lett, ahogy telt az idő. Egy másik táskából Liammel ruhákat vettünk elő és mindannyian vastagon felöltöztünk.

- Elmegyek fáért, hogy tüzet tudjunk gyújtani - mondta Liam és felállt.

- Már kezd sötétedni, nem lenne jó ötlet kimerészkednünk. Hátha eddig még nem talált ránk az a beteg fószer. Nem kéne, hogy pont most vegyen észre minket - szólt Louis.

- És ha meglátja a tűz fényét vagy a füstöt, akkor tudni fogja, hogy hol vagyunk - tette hozzá Zayn. Liam sóhajtott egyet, majd elbizonytalanodva visszafordult:

- De ha nem rakunk tüzet, megfagyunk. Mellesleg ülhetünk reggelig a vaksötétben.

- Figyelj, majd én elmegyek veled fáért. Itt tüzet rakunk a sarokban, csak nem fogja meglátni. Amúgy is jobb lesz, ha este felváltva őrködik valaki amíg a többiek alszanak, nehogy arra eszméljünk fel, hogy már felettünk áll azzal a nagy késével - mondtam és én is felálltam, hogy csatlakozzak Liamhez. Harry utánam nyúlt és megragadta a kezemet. Megfordultam és ránéztem. Aggódó arccal nézett vissza rám.

- Vigyázzatok magatokra és siessetek, jó? - kérte.

- Úgy lesz - bólintottam és elindultam Liammel. Próbáltam úgy tenni, mintha nem félnék.

A sziget ezen részét végig magas, nagy lombú fák és bokrok borították. Ezért kerestünk itt búvóhelyet. A part közeli részeken homokon kívül semmi sincs. Itt talán több esélyünk van arra, hogy ne találjon ránk az őrült üldözőnk. Nagyon furcsa érzés volt ilyen távol lenni a civilizációtól és minden embertől. Már hozzászoktam a nyüzsgéshez, mióta az együttes befutott. Kellemes is lett volna egy ilyen szigeten lazítani, ha nem lett volna az a tudat bennem, hogy valaki megakar ölni minket és talán már soha nem jutunk ki innen élve.

Az egyik kiürített táskát megpakoltuk a földön talált fadarabkákkal és azokkal az ágakkal, amiket sikerült a fákról letörnünk, aztán még az ölünkbe is szedtünk belőlük és visszaindultunk a barlanghoz. Útközben Liam hirtelen egyszer csak megállt, és mozdulatlanná dermedt.

- Mi az? - kérdeztem ijedten.

- Pszt!

Már én is hallottam a közeli léptek zaját az avarban, de hiába meresztettem a szemem minden irányba, nem láttam senkit és semmit. Talán csak egy állat volt az... Liam szótlanul intett,  hogy menjünk tovább. Végül sikeresen elértünk a barlanghoz, ahol a többiek már feszülten és aggódva vártak minket. Mindhárman szemmel láthatóan fellélegeztek, amikor bemásztunk a hasadékon, amit aztán Zayn az egyik táskával és egy-két ruhadarabbal el is takart.

- Így legalább nem fog kiszűrődni a tűz fénye - magyarázta.

- Ha egyáltalán sikerül tüzet raknunk - szólt Louis, mire Zayn elővette öngyújtóját.

- Ezzel miért ne sikerülne? Hoztam magammal a dalszöveges füzetem, úgyhogy papírunk is van hozzá.

Ezután Liam és Zayn neki látott a tûzrakásnak, negyed óra múlva pedig már ropogva égett is a tűzön a fa. 

- Wow, nem is gondoltam volna, hogy ilyen ügyesek vagytok! - ámuldoztam, mire a fiúk sértődötten rám néztek.

- Mármint a tűz csinálásban - tettem hozzá sietve.

Miután mindenki lefeküdt a takarókra, a társaság tagjai szépen egyenként álomba szenderültek. Zayn és Lou egymásra dőlve szuszogott, Liam pedig percenként lecsukódó szemekkel bámulta a tüzet.

- Figyelj, nyugodtan aludj! Majd én őrködök elsőnek Harryvel. Ígérem, ha már nem bírok fent maradni, felébresztelek majd és cserélünk! - ajánlottam fel.

- Biztos? - pislogott rám Liam két ásítozás közepette, mire bólintottam őt pedig a következő pillanatban már el is nyomta az álom. A mellettem fekvő Harry a takaróit igazgatta aztán a vállamra hajtotta a fejét és átkarolt.

- Bocsi de kényelmesebb és puhább vagy, mint a föld - brummogta a vállamba. Lenéztem a takarón pihenő kezére és kedvem támadt volna megfogni, magam sem tudtam megmagyarázni, miért. Már nyúltam is felé, amikor Harry hirtelen elhúzódott tőlem. Felpillantottam és láttam, hogy engem néz.

- Mi az, koszos az arcom? - kérdeztem értetlenül, mire a fejét rázta.

- Csak eszembe jutott az, amikor részegen smároltunk.

- Oh, hogy az... hát, te csókoltál meg... - védekeztem zavaromban elpirulva.

- Tudom, de egy szóval sem mondtam, hogy megbántam - mondta szemeimbe fúrva tekintetét.

- Harry...

- Ne. Ne mondj semmit, kérlek! - vágott sietve a szavamba. - Csak... csak had bújjak beléd, hogy ne érezzem magam olyan egyedül! Hiába van több millió rajongónk, hiába vagytok itt ti is, olyan magányosnak érzem magam minden egyes nap... Mióta Louisnak ott van Eleanor, azóta meg pláne. Liamnek is van, aki szeresse, és Zaynnek is. Nekem valamiért soha nem jön össze. Sokszor ültem egyedül a lakásomban és bámultam ki az ablakon ezeken a dolgokon töprengve. Olyan jó lett volna olyankor csak hozzábújni valakihez és csöndesen ölelkezni. Érezni, hogy valaki szeret. Érted?

- Hogyne érteném... Ugyanezeket érzem én is minden egyes nap. És hidd el, én is sokszor ültem az ablakon kibámulva, miközben ugyanarra gondoltam, amire te - vallottam be szomorkásan.

Harry megfogta a kezem és megszorította.

- Akkor még jó, hogy most itt vagyunk egymásnak és teszünk arról, hogy ma éjjel ne érezzen így egyikünk sem - suttogta halkan, gyengéden megfogta az állam és arcom az arcával szembe fordította, aztán a szemembe nézett. Egy másodpercig azt hittem újra megcsókol, aztán Louis hangját hallottam a hátam mögül.

- Srácok, aludjatok ti is egy kicsit! Addig őrködök én.

Különös álmom volt. A sziget partján futkároztam, majd a homokban fekve Demi fölé hajoltam és finoman megcsókoltam őt, de amikor lassan kinyitottam a szemem, már nem Demi feküdt ott, hanem Harry. Zavarodottan bámultam rá és nem tudtam eldönteni, hogy Demi volt-e az akit megcsókoltam, vagy ő. Ekkor felébredtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig álmodom, mert Harry arca volt az első dolog, amit megpillantottam közvetlen közelről a sötétben. Szemei csukva voltak és úgy tűnt, mélyen alszik. Felültem és körülnéztem. A tűz már majdnem teljesen bealudt, csak egy kis parázs világított a helyén. Elővettem a telefonom, hogy nagyobb fényt csináljak vele. A többiek mind aludtak, de még is úgy tűnt, hogy valaki mozog. Magam elé emeltem a telefonom, és a fénye visszaverődött egy hatalmas kés pengéjéről. A torkomra fagyott a sikoly. A kapucnis alak megragadta a pulcsimat és felrántott a földről. Halálra remülve néztem  farkasszemet a hátborzongató maszkjával, miközben a barlang falához nyomott és a nyakamra fonta a kezét. A telefonom kicsúszott az ujjaim közül, miközben levegőért kapkodtam.

- Ne... Segítség... - préseltem ki magamból fulladozva, ő pedig már emelte is a kését.

Pisztoly elsülésének hangja visszhangzott a barlang falairól. Egyszer... kétszer... majd harmadszorra is. Már nem fojtogatott senki. Lihegve dőltem még mindig a falnak, miközben a maszkos férfi megtántorodott, majd hangos puffanás kíséretében hanyatt esett. A pisztoly hangjára mindenki felébredt és azonnal felpattant a helyéről. Oldalra kaptam a fejem és megpillantottam Harryt, amint egy pisztolyt tart maga előtt.

- Te voltál... - szóltam csodálkozva, mire közelebb lépett hozzám.

- Megmondtam, amikor az a féreg fogva tartott és bántott téged... megmondtam a többieknek, hogy ha legközelebb találkozok vele, nem fogok menekülni előle, hanem megölöm - mondta komoly kifejezéssel az arcán.

- Harry... - suttogtam teljesen meghatódva, aztán odarohantam hozzá és szorosan magamhoz öleltem.

- Úristen, mi történt? Mik voltak azok a lövések? - kérdezték a többiek sokkos állapotban.

- Harry lelőtte a maszkos pasast! - újságoltam örömmel. Kellett néhány másodperc, hogy befogadják ezt az információt. Mindannyian elővették a telefonjaikat, hogy megvilágítsák vele a földön heverő testet.

- Szerintetek meghalt? - kérdezte félelemmel a hangjában Zayn.

- Mindjárt kiderül - szólt Liam és lehajolt a kapucnis mellé, hogy megvizsgálja, van-e pulzusa.

- Óvatosan! - figyelmeztettem.

- Meghalt! Nincs pulzusa! Meghalt, értitek?! - ujjongott Liam.

Mindannyian fellélegeztünk. Hirtelen megszűnt az a hosszú időn át folyamatosan bennünk lévő félelem és feszültség, a minden pillanatban megbújó rettegés. Kimondhatatlanul felszabadító érzés volt. Felfoghatatlanul megkönnyebbültem és kedvem támadt volna örömtáncot lejteni, de aztán úgy döntöttem, hogy ez még sem a legmegfelelőbb alkalom erre. Még túlságosan is sokkos állapotban voltam a néhány perccel korábbi halálközeli élményem miatt.

- Nézzük meg, ki az! Vegyük le a maszkját! - javasolta Louis.

Liam megfogta a maszk szélét és óvatosan - mintha félne attól, amit látni fog - lehúzta az arcról.